Jégre vitték a szombathelyi sajtót, hogy curlingezni tanuljon

Ami a képernyőn mókás, az a valóságban nem annyira egyszerű.

„Mennyire kell korcsolyázni tudni?” – kérdezem a meghívót küldő kollégát. „Nem kell, elég a sima talpú sportcipő + réteges, sportos öltözék” – jön a válasz.

És akkor újra ráébredek, amit eddig is tudtam: fogalmam sincs a curlingről.

Merthogy a meghívó curlingoktatásra jött, és nemcsak nekem, hanem a szombathelyi média összesen nyolc képviselőjének.
A helyszín a szombathelyi jégcsarnok, a téma pedig a sportág bemutatása és nem titkolt népszerűsítése.

Fullár-Komatits Gertrúd és Némethné Lakos Nikoletta instruktorok (Szombathelyi Pingvinek Jégkorong Klub) tudnak újat mondani és mutatni a vállalkozó szellemű újságíróknak.

A mintegy kétórás oktatás első felében elméleti képzést kapunk a sportág történetéről és a szabályokról, amit egy rövid bemelegítés követ.

A szabályok részleteibe nem mennénk most bele (akit érdekel, ide kattintson), leegyszerűsített lényege, hogy köveket kell a jégen csúsztatni, úgy, hogy azok a lehető legközelebb álljanak meg egy kijelölt ponthoz (ház). A két csapat közül az nyer, amelynek köve a játék legvégén a legközelebb kerül a házhoz. De ez csak akkor derül ki, amikor az utolsó követ is elcsúsztatják, hiszen elvileg – és gyakorlatilag is – odébb lehet lökni az előző követ, így gyorsan fordulhat a kocka.

Van még a rajtgépszerű valami, amiről elrugaszkodunk, speciális cipők vagy csúszótalpak, és természetesen a seprűk, amelyek a játék attribútumainak számítanak, legalábbis a külsősöknek.

Az elméleti oktatás alapján úgy tűnik, hogy a curling afféle jeges bowling, de amint a valóságban is jégre megyünk, kiderül, hogy azért nem olyan egyszerűek azok a mozdulatok, másrészt olyan izmainkat is megdolgozza, amelyekről azt sem tudtuk, hogy vannak.

Egyesével tanuljuk a mozdulatokat, az elrugaszkodást, a kövek csúsztatását, csavarását, a söprű (trükkös) használatát és az irányítást.

A jégről egészen másként néz ki a – mellesleg olimpiai – sport, mint a tévében. A képernyőn leginkább azt látni, hogy két figura veszett iramban söpri a jeget egy csúszó kő előtt. Valljuk be, kissé komikus az egész.

A valóságban – legalábbis a mi szintünkön – a seprés nem lényegi eleme a sportnak, azt a célt szolgálja, hogy a kő sebességét minimálisan növeljék vagy csökkentsék.

A lényeg azon a mozdulatsoron – egyensúlyérzéken, koncentrációképességen stb. – van, amivel megválunk az amúgy 20 kilogrammos, egymillió forintot érő kőtől. És jelentősége van még a taktikázásnak, kombinatorikának és sok mindennek.

A sportok többségéhez hasonlóan lehet mindezt nagyon komolyan csinálni, és lehet magára a játékra, annak élvezetére, a közösségi élményre helyezni a hangsúlyt.

Mi legalábbis ezt tettük, nemcsak az „edzésnél”, hanem annál a minimérkőzésnél is, melynél szolid vereséget szenvedett a csapatunk.

Szombathelyen egyelőre csak az út kezdetén jár a sportág, de a jégcsarnok infrastruktúrája mindenképpen stabil alapot jelent, és a szervezők is láthatóan optimisták, újabb nyolc követ terveznek vásárolni.

Tavaly szeptember óta már nyolc csoport részesült a miénkhez hasonló oktatásban. Ez a feltétele annak, hogy valaki játszani tudjon. Már ez utóbbira is van lehetőség és példa a szombathelyi jégcsarnokban. Akit érdekel a dolog, az keresse „Pingvineket”.

Forrás: https://www.nyugat.hu/cikk/jegre_vittek_a_szombathelyi_sajtot_hogy_tanuljon#acomments
Fotó: Mészáros D. Zsolt